Sándor Tatár im Interview zum Attila József-Preis 2010 mit dem ungarischen Literaturportal litera

"Befutottnak lenni. Valahol / a csúcs közelében. / Az lenne a kánoán." - írtad az egyik versed zárósoraiban. A József Attila-díjjal a zsebedben, most mit érzel?

(Zsebemben? Ez, kérem, anticipáció.) Hát: méretes öngólt lőttem az idézett passzussal -- ki fog ezek után mást hinni akarni, mint hogy "Ezért [volt] minden: önkínzás, ének"? Pedig (most ne firtassuk, mennyiben avagy milyen értelemben találóak az "önkínzás" és az "ének" megnevezések) nem ezért van/volt. Akkor sem, ha sok igazságuk van azoknak, akik úgy vélik: képmutatás olyképp mellet döngetni, hogy XY alkotót márpedig tökéletesen hidegen hagyja a visszhang, az elismerés versus ezek hiánya.
Mellőzve annak taglalását, hogy ezzel a fitymálni semmiképp nem kívánt elismeréssel akkor most a csúcs (a számomra egyáltalán elérhető csúcs) közelében kéne-e látnom magam, azt mondanám, magánzóként (privátszférámban), köszönöm -- el ne kiabáljam! -- jól vagyok, citoyen-énem mindazonáltal feszeng és szorong: félek, hogy a veder, amelybe a szavazni kívánó választópolgárok akaratnyilvánítása révén (mindenféle közvéleménykutatások és egyáltalán a "közhangulat" tanúsága szerint) átigazolni készül az ország, rosszabb lesz még a csebernél is. Legalábbis több (számomra) lényeges szempontból rosszabb. Ám erről itt nem szólnék bővebben, nemcsak azért, mert sem rám nem vallana, sem a litera szerkesztői nem hiszem, hogy örülnének neki, ha (ennél is jobban) oda akarnám koppantani a politika csizmáját egy "szimpla", "ártatlan" kisinterjú asztalára, de azért sem, hogy ne kelljen majd önbeteljesítő jóslatot (jósolgatást) olvasnom saját fejemre. Lássuk meg - s mivel mindannyiunkról szó van, talán nem kell külön bizonygatni: bizonyos, hogy sokadmagammal könnyebbülnék meg és lennék boldog, ha e szorongások alaptalannak bizonyulnának.

Tarján Tamás egy veled folytatott beszélgetés során úgy fogalmazott a költészeteddel kapcsolatban, hogy amit te szeretnél megfogalmazni, leginkább így foglalható össze: "valami nagyon jelentősnek nem vagyunk részesei". Hogy látod ezt? A legtöbb költő nem erre törekszik?

Egy mondat erejéig a végén (mármint utolsó kérdéseddel) kezdve: Soha nem gondoltam, hogy én költőként - már ha egyáltalán van egyéb célom, mint lehetőleg vállalható: a magam lehetőségein és a saját lehetőségeiken belül sikerültnek mondható szövegeket kiadni a kezemből - olyasvalamire "törekednék", amire kívülem senki vagy csak kevesek.
Ami ezt a bizonyos "jelentős valamiből való kimaradás"-t illeti, itt Tarján Tamás (emlékezetének) bevonásával trialógussá kéne bővítenünk párbeszédünket, hiszen az idézet minimum kétféle, jóllehet nem ellentétes, de nem is csereszabatos értelmezést tesz lehetővé: Nem valami nagyszabású, sorsdöntő jelentőségű az, ami jut nekünk (ez egy ilyen történelmi tér-idő avagy mi vagyunk olyanok, hogy szélárnyékban, mintegy a fal mellett létezgetünk) AVAGY [az idézett állítás szórendje ezt sugallja] van valami, ami nagyon jelentős (ehhez kétség nem fér), csak mi maradunk ki belőle. Az első értelmezésre vonatkozóan: ez megítélés dolga; én mindenképp óvakodnék mások nevében minősíteni, hogy vajon csupa kisszerű és efemer dolog, vágy, törekvés tölti-e ki az élet"ünk"et. Ami a második lehetőséget illeti, nem tudom, mi volna az a minden vitán felül állóan és a korok változandóságától függetlenül jelentős valami, amitől - önhibánkból vagy balszerencsénk folytán - el lennénk zárva. Bizonyára többen érezzük úgy: sok a pótszer, a talmi, a mindenkori holnapot joggal meg nem érő (erre nem is aspiráló), sok a vanitas; nem akaródzik feladni valamely örökebb ("~") dimenzió posztulátumát (illúzióját?). Csak hát egyrészt saját helyzetünk és "életteljesítményünk" megítélésének függvénye, másrészt hit kérdése, hogy milyen "örök dolgok" létezésébe vetett hithez ragaszkodunk, illetve hogy úgy érezzük-e, mintegy kihullva a történelem vagy a metafizika rostáján "hitvány madár gyanánt posvány iszapját szopva" éldegélünk. AZAZ: mit sem tudok summázó érvénnyel mondani arról, igaz-e, hogy "valami nagyon jelentősnek nem vagyunk részesei". Ámde meggyőződésem, hogy jól tesszük, ha időnként elgondolkodunk erről a kérdésről.

Min dolgozol most?

Lehet (sőt), hogy valami hangzatos füllentés most jól venné ki magát... Ám szerencsémre nem szorulok erre (úgyis kétes, hogy sikerülne-e) - kölcsönvehetem illetőleg idézhetem Várady Szabolcs zseniális (Tandorira hajazó) sorát: "Éldegélek: halogatok". - Az éldegélés nem szorul sem magyarázatra, sem bizonygatásra, a halogatás: ahogy vesszük. Nem tétlenkedem tudniillik: fordítok, illetve fordításprojekteknek igyekszem megágyazni. (Tudnék mesélni, mennyi energiájába kerül a nem-hivatásszerűen [fő kereseti forrás gyanánt] fordítónak, hogy négy-öt javaslatából egyre ráharapjon valamelyik kiadó.) ...Van mindazonáltal halogatás is: azt gondolom, hozzávetőleg összejött (szénaboglya-állapotban) egy következő kötet vers-anyaga. Hogy valóban így van-e, ahhoz neki kellett volna látnom az összeállításának. Különösebb fogadkozás nélkül terveztem ezt már a múlt év utolsó negyedére, azután másfelé vettem az irányt. Azóta még ilyen laza határidőt sem szabtam magamnak - csapdás a dolog, mert hát ha gyarapszik az anyag, annál nehezebb az áttekintés/egybelátás, de azzal áltatom(?) magam, hátha jót teend az egésznek a potenciálisan nagyobb választék és az érlelődés.