Noémi Lászlo im Interview zum Attila József-Preis 2010 mit dem ungarischen Literaturportal litera

A világra irányuló szem

Noémi Lászlo - József Attila-díj
Das Gespräch führte Szego János im ungarischen Literaturportal litera, März 2010:

„Amikor a legboldogabb vagyok, konkrétan nem tesz semmi boldoggá, csak egyszerűen boldog vagyok.” - válaszoltad egyszer a boldogságot firtató kérdésre. Most a József Attila-díj átvételekor mi a helyzet a boldogság terén? Mit tud jelenteni egy ilyen díj?

Egyszerűen azt mondhatnám: szóhoz sem jutok a boldogságtól és azzal megoldanám ezt az interjú-dolgot is. De itt nem boldogságról van szó. Először meglepődtem: mit keresek én a díjazottak között? Utána arra gondoltam: már mindenki megkapta, kifogytak a díjazandókból, ez lehet a magyarázat. És: úristen, odaöregedtem. Végül: minek annyit agyalni rajta, bedobtam öt verseskötetet a zavarosba és a sors ezt dobta ki. Számomra a József Attila díj azt jelenti, hogy bizonyos döntéshelyzetben lévő irodalomközeliek véleménye szerint NB1-es csapatban játszom az összmagyar irodalmi focibajnokságban. Ez elég nagy szó. Viszont kötelez. Az ember rádöbben arra: komolyan veszik, annak ellenére, hogy titokban erre vágyott. Szóval vigyázni kell, mert egyszercsak ott állunk megfürödve, díjfénnyel fejünk körül, és nem mindegy, ezután miket irkálunk össze.

Az elmúlt években a szigligeti JAK-tábor elmaradhatatlan résztvevője voltál. Erdélyben mennyire vagy benne az irodalmi életben? Milyen ott mostanában ez a közeg?

Általában nem jellemző rám, hogy az irodalmi életben mélyen benne lennék. Azt hiszem, elég szeszélyesen intézem ezeket a dolgokat. Nem mondhatom, hogy az irodalmi élet lenne az életem, de huzamosan távol maradni sem tudok tőle. Időnként bekapcsolódom, ellenőrzöm a pulzust, hogy utána nyugodtan foglalkozhassam egyébbel. Az erdélyi irodalmi élet elég sokféle, mert nem mindegy, hogy Csíkszeredára, Marosvásárhelyre, Nagyváradra vagy Kolozsvárra gondolunk. De a felsorolt városok mindegyikében történnek irodalommal kapcsolatos dolgok, műhelymunka folyik, ígéretes fiatalok jelentkeznek, akik esetleg már nem is gondolják „erdélyinek” maguk. És akadnak igazi barátságok. Azt hiszem, ez éppen elég.

„A hang határa és a határ hangja” - tükrözöd a szintagmákat a Határeset című versben. A határ hangsúlyos helyen van életművedben: a mondattan fellazításával, a szóalakok egymásra csúsztatásával a jelentéstani határokat tolod ki, közben fordítói életművedben pedig folyamatosan a nyelvek közötti határokat és átkelőket térképezed fel. A műfordítás milyen szerepet tölt be?

A műfordítás egyrészt a világra irányuló szem, antenna, másrészt kihívás, harmadrészt munka. Segít tájékozódni és mélyebben elmerülni rokon dolgokban, sok mindenre megtanít, kudarc- és sikerélmények egész sorát biztosítja és kicsit megnyugtat, hogy nem éltem hiába. Egy jól elkészített irodalmi fordítás olyan, mintha ajándékozna az ember. Ez nem hasonlítható össze a saját írással, mert az, jobbik esetben, kényszer, késztetés, sugallat eredménye, hiszen bár olvasóinak ír, szövegeivel valójában önmagát ajándékozza meg az ember, magának tesz szívességet, míg a műfordítással a fordítás nyelvét értők hadának kedveskedik. De néhány műfordítás nem avat műfordítóvá. Az külön életforma. Én még biztosan nem tartok ott, de lehet, hogy szeretnék oda jutni.

Ha már az előbb „a hang határára” kérdeztem rá, mi a helyzet "a határ hangjával"? Költői identitásodat mennyiben határozza meg a határon túliság?

Számomra például Magyarország határon túli, de ezen sokan csak nevetnek. Költői identitásomhoz azt hiszem, sok köze nincs annak, hogy szülőföldem valaha a mai Magyarországgal együtt egy birodalom része volt és ma már nem az. Ez engem személyes, belső szinten egyszerűen nem érdekel. Engem ennél sokkal kisebb kör érdekel, a város, ahol születtem, a hegyek, az ismerős tájak és emberek, „hétköznapi” örömök és fájdalmak, így tovább. Viszont „polgárként”, valamiféle identitást felvállalni kénytelen személyként minduntalan beleütközöm abba, különösen bizonyos intézményekkel való érintkezés során, hogy Romániában nem vagyok egészen román, Magyarországon nem vagyok egészen magyar, mintha sehova sem tartoznék igazán. Nem román és nem magyar: romániai magyar vagyok, ez a helyzet. Fából vaskarika. Viszont ez azt is jelenti, hogy anyanyelvem mellé mintegy ajándékba kaptam egy elég poétikus második nyelvet, és kultúrám mellé ajándékba kaptam egy egészen más rezgésű, világlátású kultúrát. És én mindkettőre büszke vagyok.

Hol ér Téged most ez a kitüntetés?

Ez a kitüntetés legfőképpen hiúságomban ér Engem, ugyebár. Viccet félretéve, 2009 őszén jelent meg válogatott és új verseket tartalmazó kötetem, Papírhajó címmel. Ha minden igaz, idén megjelenik a Feketeleves, első olyan könyvem, amit könyvként írtam, bár versben, és amiről úgy érzem, minden betűjét bátran vállalom, attól függetlenül, ki mit gondol majd róla. Valahogy „igazi” hangomra és a hangomhoz illő témára egyaránt ráéreztem ezzel a könyvvel. És tekintve, hogy szinte tizenöt éve írok gyerekverseket, ideje lenne azokból is kötetet szerkeszteni, de ezt állandóan halogatom, mert szeretném, ha valóban szép és komoly könyv állna össze, és ahhoz még nem nőttem fel. És éppen Vasile Ernunak, a volt Szovjetúnióból Romániába áttelepült írónak néhai hazájáról írt könyvét fordítom románról magyarra. Azt hiszem, Lövétei Lázár László barátom szavaival mondhatom: „Én is dolgozom.”

[...diesen und weitere Berichte finden Sie unter www.litera.hu]