Sándor Tatár

Ki nem igyekszik lengoajtón vágányok felé

Hányszor gondoltad el: leszállni a vonatról,
este, nyirkos oszben, mikor már látszik a lehelet,
az állomás lámpáinak irizáló szélu
fényudvara van, az újságos s a büfé belülrol párás
ablakára már csak sápadt, távoli fény szitál;
poggyászod inkább jelképes csupán, s ha
úgy tunne is, a célszeruség válogattatta
össze tartalmát veled,  igazában az csak
magadhoz való szigorúság volt:  az elso napokban se
menekülhess abba, hogy nincs dezodorod, hogy
körömolló kéne  vagy hogy nincs zoknid elég.
És persze egyedül vagy, és persze várni se vár senki.
(De csak fog akadni valahol egy szabad szoba.)
Akkor néhány óra vagy nap, de legföljebb
egy-két hét alatt megméretne minden*.
Mert vagy visszafordulsz vagy megtudod, hogy nincsen visszaút.
*(Ugyan te magad nem méretnél  - foképp ha
nem térsz vissza - ily egyszerre meg, hiszen a belso
hang tudni akarná, orizetes, mi tartott
eddig ott.)

- - - Nem gyávaságod szégyenít meg,
hogy tudniillik nem szállsz
vonatra   egyedül, jelképes  csomaggal,
hanem, hogy nem tudod, mire véld/vélheted,
hogy most már el se gondolod.

Rezension I Buchbestellung I home III04 LYRIKwelt © S.T.